Létezem
Kerülget egy érzés, viharában összetörik a lelkem,
s Te, ki csak ezt némán szemléled,
nem érzed, hogy mennyire félek.
Kiégett fatörzs, elszenesedett évgyűrűk,
faág töredez, roppan a meghalt lélek alatt.
Égetett és kiégett. Menekülsz, félsz.
Félsz, hogy megégsz és újra kiégsz.
Ha tudnád mennyire értelek!
Szenvedély, csoda drámája éledj fel,
ropogtasd réghasznált izmaid.
Végy mély lélegzetet, lelkedbe áramoltass engem.
Maradj és óvj – magamtól.
Az egyedüllét, a csend hatalma ölel, vezess,
mert elröppenek, mint gyenge tollpihe
és rémülten kavarognék ismeretlen,
kapaszkodóm sehol sincs, tarts meg!
Járnád velem az érzékek násztáncát,
a pezsgő véráramlattal úsznál?!
Lennél a társam botorkálva a biztos lépteket tanulva
és törnéd-e magad össze, hogy az egekig emelj?!
Adnád a tested, hogy legyen támaszom és a lelked,
hogy fájdalmam beletemethessem?!
Tapasztalj, forgass és okolj, hogy a szenvedély,
mi birtokol, űz és hajt, értem lobog.
Kérek igazmondást és a szemek tisztaságát,
a vágyat, ami a termékeny talajon megél.
Az érintést, a forrót és felderítőt,
a sugallt, borongós fájó szenvedélyt.
És kérek még ölelést, egyet!
mely elér, körbefon és megperzsel.
És a létét, ennek a tovatűnő pillanatnak.
Kérlek állítsd meg az időt!
Éreztem a tested, amint átölel engem,
a vágyadban szinte eltörpültem.
Boldogan adtam magam, vitt a sodrás
és a hullámok felemeltek, az égig értem.
Az ég lettem, s a test értem.
A Lélek és a Test párviadala,
az örök harcosok és sosemvolt győztesek.
Visszás őrjöngésük maga a puha tornádó.
Mint szárnyak tövén lévő apró pelyhek,
melyet a szellő simogat, vihar tépdes,
vonz a másság, bilincset ad a szabadság.
Létezik szerelem Ég és Föld között.
és, ha találkoznak, mennydörgés és sziklaomlás van.
Bátortalan vitézek ők, kik lelküket, testüket adják,
mégis vállalják annak kockázatát,
hogy mindez nem tünékeny világ…
-Tüske-
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
