Van a bánat és van a boldogság,
van, mit hiszünk és van, mit érzünk,
egyik se kell, hogy könnyet csaljon a szembe
és ha mégis?! - csalfán áruljuk kínunk,
mert nem létezőn tengetjük jelenünk.
Gondolnánk a jövőt oly erősen akarva
a jobbítást, feledve a hibákat,
pedig nem kellene! Ezeket eltakarva,
azok megtörtént botladozások maradnak.
Kívánjuk a tisztánlátást, a megújulást!
Szélvészként támadó gondok, hagyd ott,
ne torpanj meg előtte,
ugord át, vagy kerüld meg,
hiszen helyetted senki nem oldja meg,
hozzájuk bármikor visszatérhetsz!
Koloncként vonszolod az ostoba embereket,
utánad nyúlva szenvedik irigységüket,
legyen neked jó, avagy rossz, nekik mindegy,
a lényeg, hogy nyelvüket átitassa a métely,
maguk boldogtalanságát észre sem véve!
Csábító gondolat ötlött fel bennem,
kitalálok egy helyet, ahová nem érnek el,
majd mikor ez megtörténik valósággá teszem
a jövőben, kik kedvesek szívemnek
megmutatom nektek, gyertek, éljetek!
Már látom is! Ott lesznek szintúgy felhők,
és fák, vízparton sétáló öregek,
mosolyogva tanuló gyerekek,
pillangó után futkározó kismacska,
a boldogsággal kezet fogó mindennapos csoda.
Nem lesz ennek a helynek ablaka és ajtaja!
Itt a szomorúságot enyhítő
langyos szellő simítja a ráncokat,
tág teret, egyenes beszédet ígérek,
csillogó szemeket, békességben leélt életet.
Vágyálom – sóhajtom, mert míg a marokra fogott,
zabolátlan fegyverek törnek az élre,
a gyermeki tekintet, a középkor sejtése,
az idős bölcsessége elreppen, s tovatűnve
csak kapkodom fejem, hol a béke,
van kinek, de miért nem mindenkinek!
-Tüske-
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
