Régóta nem jelentkeztem Sziporka Híradójával, mely az unokámról szól. Nem tudom az okát, talán a rengeteg élmény, ami vele történik még nem érett meg, hogy a külvilág felé elmeséljem. Persze ez nem azt jelenti, hogy semmit ne érők volnának, dehogy! Csupán fojtogató tud lenni az öröm, hogy láthatom cseperedni és torokszorító, ha időnként sírni látom. Önző lennék, hogy meg akarom tartani magamnak ezeket az élményeket?! Remélem nem.
Megint volt unoka hajkurászás, olyan „négykézlábas” formációban előadva. A kicsi szíve majd kiugrott az izgalomtól, úgy menekült vigyorogva, a vége pedig – mint mindig – a csuklás lett.
Csőszként is igyekeztem megállni, hol is?! Nos először a zuhanyfülkében, bár az az átok bébikád nem akart beleférni, így mellészorultunk és elkezdtük a fülünktől a talpunkig összefröcskölni magunkat, de sírásba fulladt. Nem értettem, eddig imádta a vizet! Feladtam és bebugyoláltam egy törölközőbe, majd sipirc a szobába, ahol rájöttem, hogy ez így kevés a vízitatáshoz és visszanyargaltunk a fürdőbe még egyért, amivel szintúgy áttekerésztem a szent Popey-trotty falunkban honos képviselőjét, s kezdtük elölről a futkározást a szoba felé. Ezúttal a hideg űzött megint vissza minket egy óriási fürdőköntösért, amivel a bébi súlya elérte kb. a 17 kg-ot. A harmadszori táv megtételekor karjaim elkezdtek válltőből egészen a bokámig nyúlni, s arra lettem figyelmes, hogy már a gorillákhoz tartozom. E tény nem volt kedvemre való. A törpharcos mindeközben remekül érezte magát. Ez volt az öltöztetés előtti utolsó futásunk. Le akartam tenni, hogy pizsamába dugjam, de neszező hortyogása megcsapta a fülem. A pirinyó álmos lehetett, ezért nyűglődött a vízben. Most kerültem ám igazán bajba! Ha kézben alszik el és vízszintbe kerül, tuti felébred. Na jó, azért egy próbát megér és ezzel letettem volna az ágyamra. Hát persze, hogy nem tetszett! És elindultam.......Az évszázaddal ezelőtt elbújdokolt pormacskák is felébredtek a sétánkra. Félhomályban, játékokat kerülgetve botorkáltam súlyommal. Eltelt 15 perc?! és ekkor újra elkezdtem a dőlésszöget felvenni vele. Jééééééé, pufók feje meg se rezdült, illetve mégis. Egy álmos levelibéka pillantásával feltekintett rám. Aludj pöttöm, mert kiváglak a hóra! Ezzel a kedveskedő hozzáállásomat magáévá téve felfújta pofácskáját az álommanónak. Szegény ágyamon semmiféle fajta pelus nem takarta a gömbölyű popsiját, de szeret engem és, mint egy bejáratós unokához illik, szárazon hagyta. 3 órán keresztül hortyogott. Kb. este féltízkor ébredt nagyon mérgesen – tehetek én arról, hogy nem tudtalak a vacsoráddal megetetni?! És jött az igazi harc, az öltözés! Mintha egy polippal verekedtem volna össze a ruhaujj és pizsigatyával karöltve! Bedugtam az egyik lukon, a másikon kihúzta és közben ezerrel balhézott. Hirtelen ötlettől vezérelve rá akartam ülni a hasára, hogy végezzünk már, de a lapos unoka nem divat. Elkezdtem az összes fel és le, meg szana és széjjel lévő rokonságával előhozakodni, ne hagyj már engem szégyenbe, mert nem létezik, hogy nem tudlak felöltöztetni. Hát nem! Legyőzött egy 11 kilós izomvigyor engem! Te azt hiszed, hogy én játszom este 10-kor? Már megint felkapta a vizet és óbégat. Mivel elfoglalta magát a sírással végre az éjjeliruha rákerült, majd a plédje és elindultunk a sötétben a másik lakásba, ahol a szülei laknak. Mikor meglátta az anyukáját úgy vigyorgott, hogy azt hittem eltűnnek a fülei a szájában! Már nem is szeret - bánatosan hazakullogtam, vonszolva két oldalamon a földön a kézujjaim. Megtört majomnagyikén összerakosgattam a játékokat és elkönyveltem magamban, hogy azért mégis jó a majális!
A szülők, míg ott voltak, enyém lehetett a világ legcukibb üvöltő mosolya.
Nagyi, as. Tüske
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
