Kétségbeesve menekültem, távolodni akartam,
mégis féltelek, hogy fájdalmadban megszakadna a szíved,
ha látnád jéggé fagyott a testem, amit falevelek takarnak el
szégyenkezve, mert nem tudtak segítségemre sietni.
Elkéstél a vallomással.
Tudom megpróbálnád eltörölni, semmissé tenni a vétked
és kitépnéd a szíved, csakhogy visszahozhass.
Késő, lassan eltakar a fehérség.
Magába fogad a természet, segít megújulnom.
Látlak és érzem a gyötrelmed…… fáj,
hogy nem adhatok enyhülést. Már nem vádollak.
Nyomtalan eltűnésem megtört emberré tett.
Bárcsak megérinthetnélek, hogy tudd
akármerre jársz ott vagyok!
Tavasszal az első melengető napsugárral,
az első langyos zivatarral újjászületek
és lágyan, egy suhanó égi pillantással megsimogatlak.
Ne sírj, késő a könnyekért.
Hogy sajnálom, hogy bocsánatom hiába,
mert emlékem tövisként fog kínozni, míg élsz.
Most már más utakon is járnom kell,
a bánatot, a szomorúságot űzöm,
pillangóként boldogságot viszek a gyermek tekintetébe,
látja röptém és játszadozom vele,
kergetőzünk a mezőn és kicsalogatom nevetését,
ahogy csiklandozva az arcához érek.
Nézd, hogy csillog a tekintete,
Ő a jövőnk zenéje!
-Tüske-
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
