Meséljek, hogy láttam egy fényképet,
alatta egy mondatot, mely a lelkem felkavarta?!
Ismeretlen emberek néztek rám, s mégis úgy érzem
ők ismerős társaság!
Mintha a múltam tekintene rám…
Mondom mi fáj, mi az, ami a lelkem tiporja
az igaztalan, hazug, az ártó szó, a meg nem értettség
hogy látok és mégis vaksin hunyorgok.
Szépséges felvétel és alatta a szöveg
mi történt, mi az, ami ezt mind széttörte?
Csak nézek és tipródok, kell-e a segítség,
de inkább hallgatok, merész feltételezés az enyém
csendben maradok, mert a kérdéseim szaggatnak
özönlik a szó és nincs, ami visszatartsa.
A folyam, mely belőlem elindul mindig partot ér
nyaldossa a sebeket, gyógyírt ígér
bánat, kín, fájdalom, gyötrődés mennyi elégtelenség
kell, hogy érezze ezt valaki, ha lehetne másként?!
*
Temetni a múltat - minő bátorság!
*
Eh, nem szabad, merítsünk erőt belőle
építsük fel a toronyra a kockát, azt a kis bizonyos helyet,
ahova csak a lajtorja visz, bátrak lépcsőfoka,
egyesével fel hozzánk, kik az égben vannak
ott fenn, nyaktördelő magasságban
felülkerekedtünk önmagunkon, mosolyunk a lélekre hat.
Ha tudnátok mennyi esés és kelés után jutottunk odáig
törtük magunkat és kik szívünkben lakoztak, őket is mind!
Egyik, másik időnként lépcsőfok is volt
tapostuk, rúgtuk, most pedig könnyünk hull!
Családok és nemzetségek, hovatartozás nélkül
emberek, élőlények, tapogatózva ölelik a nagy semmit
megpihenni kellene időnként és elgondolkodni a mán
mire építsük fel a jövőt, ha a múltunk elviselhetetlenné vált?!
*
... nem bírom a szavak súlyát, megint fájnak
vérpatakot húz minden szó, mit kiejtenék, vagy írnám
egy ujj, mi belemélyed a sebbe - keres, tágít
a hazug érdeklődés, a nemtörődömség
esti éneke a bagolynak az egér felé
csalogató, hívó szó, hogy gyere, gyere felém
az pedig, mint Ká által megigézett, csak megy
s mikor odaér ébred rá – elveszett!
Hitt és bízott – volt,
a bagoly pedig továbbra is csak huhog
lesi megint az újabb áldozatát,
mire felkél az első napsugár,
jóllakottan odúja mélyén alszik tovább.
*
Madarak éneke veri fel a hajnali csendet
felvillan egy-két szürke szőrszál az esti drámát idézve,
de villog a messzeségben valami más is,
egy elfojtott sóhaj, ami elemi erővel szakadt ki.
Horizontra érkezett a delelő napsugár
múlatja az időt, keresi a vigasztalást.
Árva egérkölyök masíroz a fűszálak között,
embergyermek sírása veri fel a lenyugvó napködöt.
Mire beköszönt az éj, megint kezdődik minden elölről.
*
A félelem, a gyász, a meg nem értés keringőre hív,
de ez az örök körforgás teszi széppé napjaink!
Látjuk a hibákat, a rosszat, lesz min javítani,
hajlott korunkban a múlton jókat derülni.
Az idősek bölcsességét akarom, a rácsodálkozás világát
hogy már, mint kívülálló tudjak nézni, segíteni!
Fogadalmat tettem, egyet - leszek, mindig magam,
sosem az elvárt és megfelelni akaró,
hiszen a tudás már az enyém,
mi az amire vágyom és szüntelen akarom.
*
Kicsiny virágszirom lennék a hótakarón
és lennék még melengető gyapjú a testen,
éltető vízcsepp a szomjazó szirten,
kagylóból szemérmesen kicsillanó gyöngyszem.
Akár a vihar is lehetnék, hogy elfújjam az elviselhetetlent,
de csak maradok magam, a megfigyelő, a tisztességes
és igen vállalom a bűnöm, időnként a tisztességtelen!
*
Ébredéskor emlékszem a képre,
az arcok tengerére.
Látomás volt, vagy már a jövő?


-Tüske-