Sivatagi sóhaj

A szfinx levele a piramishoz
A másság, mi benned van és nem hagytad, hogy magaménak tudjam. Ez az egyetlen, ami fáj.
Jönnek a "ha"-k. Ha tudnám, mi nem vonzott, ha tudnám, mi volt és mi nem, ami nem kellett, illetve kellett volna! Ha tudnám, miként tehetném, amit nem engedtél, hogy szerethesselek, mert lélekben másé voltál.
Törlöm a nem értetteket és újra felelevenítem. Arra már nem is emlékszem melyikünk vette észre előbb a másikat, de egyszer csak fölém magasodtál és a termeteddel takartál az izzás elöl.
Megjelentél az ismeretlenségből. Hoztad magad és a valód, ami számomra vonzó volt, bár felderítetlen. Nem hagytál időt, menekültél az álmaidba. Vagy hazudtál?! Oly mindegy!
Éreztelek, a bőröd, az ajkad és érezni véltem a lelked, de ez csupán látomás volt!
Az a bizonyos délibáb, ami után a kezünk nyújtjuk és sosem érjük el - meghalunk a lelketlenségtől.
Száradtam. A sivatagi szél ölelt, csókolt - helyetted!