Csilingelő némaság

Csengő szól

Tessék, ki az?

Csengettyűk hangját viszi a szél

A sírok közti helyek üresen tátongnak. Nincsenek nevek. Jeltelen és fal mögötti helyek vannak. Akik önkezükkel vetettek véget életüknek, azoknak a falon túl a helyük. Szégyenkezve emlékeznek a túlélők. Nem kapnak helyet, dicsérő szavakat, nevesített fejfát.

Halk csengettyűk zenélnek

Emberek hajtják le némán fejüket. Az elhunyt sokakban hagyott nyomot, jót, rosszat, édeset, keserűt. A gonoszság juttatta az örök hidegség világába. A szavak éle a szívéig hatolt, bár penge volt gyilkosa.

Száll a búcsúszó, zúgnak a harangok

Az apró csengő némán tűri a szél kemény hangját.

Csengőt nyom az ujj és várja az ajtónyitást.

Kit keres? - kérdezte az anyag

A lelkét, a lelkét, a lelkét – csilingelte a köd

A sírnál két alak állt. Az anyag mozdulatlanul nézte, ahogy a köd elfoglalta benne a helyét. Eggyé váltak. Csing-cseng-bong-dong, sikoltja a test haranghangon halotti énekét

Egy nap, egy éjjel, egy percre megállt az élet

mosolygott a szóvirág, szállt a nóta, elfeketült a világ

kedves szívekbe tehetetlen bánat költözött

ártatlan szemekből patakban folyt a könny

bezzeg a rút, gonosz lélek vígan járja táncát

a hontalan, szülejével temeti otthonát

majd e kettősség összekeveredett egy testté

s lett belőlük eszement múltteremtő hír, esemény

beszélik, suttogják, hogy e páratlan pár

sosem volt egy, mégis egybeforrt örökre

mit a test gyűlölt, eldobott, azt a lélek vette föl

amit a lélek elhajított, a test magára öltött

keszekusza látomás, vajon hol és mi az igazság?

börtönbe zárt alak, kezében' kicsorbult gondolat

mély sebből patakzik megfoghatatlan fájdalma

elvette életét örök boldogságának, a szóvirágnak

fénylenek a harangok, némán hintáznak kötélsodronyon

ott lóg az ostoba fő', egészen fönn

alatta köddé vált teste hömpölyög.

-Tüske-