Hogy bírnak itt élni, ezen a szűk helyen?! - kérdeztem magamban, majd rájuk feledkeztem.
Üvegfallal körbevett, téglalap területű élettér. A prérikutyák állatkerti lakhelye. Visszaemlékezve se tudom megállapítani, mennyien lehetnek, talán 15-20-an?
A területükön egyetlen egy fűszál sincs, kopár föld, teleépítve apró kráterekkel, amiknek a fala talán, ha 15 cm-re magaslik a föld felszíne fölé. Mindben laknak. Ki- és be rohangásznak, számomra céltalanul, hiszen nem én vagyok ők, nem tudhatom az okát a megállás nélküli mozgásuknak. Cikáznak. Mintha semmit sem csinálnának, nem visznek a pofácskájukban élelmet, faágat - nincs is!, a kölykeiket - azok már nagyok ebben az időszakban. Nincs megállásuk, valami hajtja őket.
Egyikük kimagaslik a tehetségével, de mit kell ezen csodálkoznom, mikor minden egységben van egy kirívóan ügyes lény?! Építkezésbe kezdett, gondolom monumentálist akart alkotni. Majd ő megmutatja címszóval, milyen ügyes. Csak hát az építőanyag igen kevés volt a területen, hiszen a többiek felhasználták! De nem kellett félteni őt sem! A járata már elkészült, a belsejét már biztos kényelmessé tette. Most jött a zárszó, mint házra a tető, hogy a bejáratot megemelje.
Csudi mókás volt, ahogy ki-kiugrált, körbesunyított, majd vissza. Ezen mozdulatok közben kitervelhette, miként pótolja a hiányt.
Megint megjelent, majd egy hirtelen fordulattal elfutott a legközelebbi krátertoronyhoz és elkezdte farigcsálni a mellső lábaival az oldalát, miközben a két hátsóval célirányosan a sajátja felé rugdalta a lebontott részeket. Hát nem semmi egy látvány volt.
Elől kapar, hátul továbbít és még véletlenül se mellé, egyenesen oda, ahová való! Mikor egy darabbal végzett visszafutott az építményéhez és az orrával felfelé gurította a földmorzsákat, de azok nem fogadtak szót és visszaperegtek. Nem kellett ám féltenem, hogy befejezetlen maradt a vára, mert ekkor megint az orrával felfelé nyomta, majd gyors mozdulatokkal elkezdte döngölni. Ha most nem kap agyrázkódást, akkor sosem! A harkály, ha ezt látná tuti, hogy lefordulna az irigységtől a fatörzsről. Tehát morzézott a lelkem és rohant, kapart, sepert, továbbította, orrturizta, orrdöngölte.
Rákényszerült a lopásra, mert a részükre kialakított hely ennyi állatnak nagyon kicsi.
Félóra. Félórán keresztül álltam és néztem, de érdekelt az állatkert többi része is, ezért sajnálattal, de továbbmentem. Azért jó lett volna tudnom, hogy az aláaknázott rész tulajdonosa, hogy viszonyult a rongáláshoz. Tényleg elvarázsolt. Micsoda kitartás, micsoda lendület, mennyi fifika szorult ebbe a kis állatba! És a többi meg, mintha vaksik lennének, szinte elfordultak a merénylet elöl, jöttek-mentek, mindegyik tette a dolgát.
Egyikük pedig őrt állt és ott lecövekelt, duplájára nyújtva a testét, mint egy jelzőpózna.
Az üvegkerítés túlsó oldala mellett ücsörgött egy anyaállat. Két kölyke, alig kisebbek, mint ő - pedig körbenyargalászták, felugráltak rá és ha nem látom, nem hiszem! puszit adtak a pofácskájára, megszimatolták és melléültek, de csak egy-két pillanatra, mert kergette őket az, amit kíváncsi életösztönnek hívnak. A harc a túlélésért.
Ha arra jársz, kérlek nézd meg hogy megy a sora a kis hősömnek! Ekkor nyár volt, most meg hideg tél. Bal alsó sarokkráter.
-Tüske- |
AJÁNLOM AZ OLDALT
