Kérem, egy szóra! Nem áll meg. Legyen szíves! Tovább lépdel. Várjon már! Nem is hallja. Miért nem figyelnek rám? Bábuk – az vagyok? Emlék, ne zaklass! Felbukkansz. Menekülnék – hova? Bennem élsz, pedig kitépnélek, de nem tudlak. A gyökerek visszahúznak. Bábu lettem, száraz, rideg.
Kérem, valaki figyelne rám?! Igen maga ott! Fa volt valaha?
A bábu nem érez – mondják, mégis fájdalommal telve tapasztalja a világ keménységét. Egyedül képtelen megbirkózni ezzel. Segítséget kér, de nem figyelnek rá. Kihal, majd aki írtja az is.
A rideg bábuk közé zártak, kérem én élek! Ott legbelül még kering, hogy láttam délibábot, szivárványt, fényt. Délcegen néztem a felhőkre, számos barát megpihent rajtam, volt ki lehullt és a széllel távozott, van ki gyökeremnél nyugszik. Már nem hajtok fejet viharnak, gyűrűim századokról mesélnek. Patak, majd folyó simogatott, árnyékot adtam. Egyszer megrengett a föld és szárazság lett otthonom. Azóta az utolsó nagy orkánra várok.
Szinte mindenki felkapja a fejét érzékelvén a csend szörnyűségét. Bár a határ a csillagos ég, mégis megfeneklett a hang, nem száll már. Elfojtotta az orkán, majd lehullajtotta maradványát - és újra a csend.
Én a bábu vagyok! Újra kérek mindenkit figyeljenek rám........! De csak a szél susogását hallani.
Hát nem értik?! Megöl a vihar, mert csendet ad........ Bábuként. Éltem. Élek! Emlékszem.
........és a bábu feladta Temetésére elment a szél, az eső, a Nap és megjelent a Hold is! Úttörőként gyászolták.
Testét nem találták - lélek volt.
-Tüske-
|