Kérem, egy szóra! Nem áll meg.
Legyen szíves! Tovább lépdel.
Várjon már! Nem is hallja.
Miért nem figyelnek rám? Bábuk – az vagyok?
Emlék, ne zaklass! Felbukkansz. Menekülnék – hova?
Bennem élsz, pedig kitépnélek, de nem tudlak. A gyökerek visszahúznak.
Bábu lettem, száraz, rideg.
Kérem, valaki figyelne rám?!
Igen maga ott! Fa volt valaha?
A bábu nem érez – mondják, mégis fájdalommal telve tapasztalja a világ keménységét. Egyedül képtelen megbirkózni ezzel.
Segítséget kér, de nem figyelnek rá.
Kihal, majd aki írtja az is.
A rideg bábuk közé zártak, kérem én élek!
Ott legbelül még kering, hogy láttam délibábot, szivárványt, fényt.
Délcegen néztem a felhőkre, számos barát megpihent rajtam,
volt ki lehullt és a széllel távozott, van ki gyökeremnél nyugszik.
Már nem hajtok fejet viharnak, gyűrűim századokról mesélnek.
Patak, majd folyó simogatott, árnyékot adtam.
Egyszer megrengett a föld és szárazság lett otthonom.
Azóta az utolsó nagy orkánra várok.
Szinte mindenki felkapja a fejét érzékelvén a csend szörnyűségét.
Bár a határ a csillagos ég, mégis megfeneklett a hang, nem száll már.
Elfojtotta az orkán, majd lehullajtotta maradványát - és újra a csend.
Én a bábu vagyok! Újra kérek mindenkit figyeljenek rám........!
De csak a szél susogását hallani.
Hát nem értik?! Megöl a vihar, mert csendet ad........
Bábuként. Éltem.
Élek! Emlékszem.
........és a bábu feladta
Temetésére elment a szél, az eső, a Nap és megjelent a Hold is!
Úttörőként gyászolták.
Testét nem találták - lélek volt.
-Tüske-
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
