Fák hajladoznak az erdőszélen, levelei felröppennek, majd lehullanak, hópehelyként alábuknak. Kis prémes orrára libben az egyik, s ő ijedten menekül a sűrű felé, majd megáll és visszatekintve rázza fejét még ilyet, egy kóbor falevél!
Félve didereg, tétovázik a pocok, menedéke egy mancstól beomlott, s míg a megoldáson töpreng, a róka virgonc szemekkel bambának tűnő áldozatára les. A rágcsáló megérezte a veszélyt, lábaiba menekítette az eszét.
Őzbak kereng a fák között, vaddisznó csörtetése zavarja, tisztásra ér hirtelen a nap alkonya. Éled az éjszaka, előrajzanak hősei, büszkén folytatják életük az elejtett emlékein. De hirtelen csend lesz, majd hatalmas dörrenés és a bátrak gyáván futnak a négy égtáj felé.
A szürkületet megtöri egy villámnyaláb, még az is látszik, mi örök sötétbe vágy. Araszoló fénypászma csendesíti a hangot, eső permetezi az életért kiáltót. A kókadozó természet lélegzethez jut, kiszáradt vízágy, magányos fűszál, félőn remélőn várja a folytatást.
Nyújtózik a zöld, lefetyel a föld, repedései szűnnek, hatalmasat sóhajt a friss légbe az erdész, szívja magát az éltető nedűvel minden élőlény. A lagymatagon leső bagolyszempár élénkké válik, kicsiny szamóca társaival óriásira duzzad, csalogató illata jó hír a szimatoló mackónak, pofás bundáján nektár csurran.
A fülledt barlang friss szellőért fujtat, lakói vágyakozva kikukkantanak, viháncolással köszöntik az életet adó zivatart, lemossa magáról a port a szikla. Fürdik az ér, hömpölyögve patakká dagad, csendesül az ég, szikráznak az esőcseppek, megújul a kicsiny bogár unalmas élete.
-Tüske-
|