Fák hajladoznak az erdőszélen,
levelei felröppennek, majd lehullanak,
hópehelyként alábuknak.
Kis prémes orrára libben az egyik,
s ő ijedten menekül a sűrű felé,
majd megáll és visszatekintve rázza fejét
még ilyet, egy kóbor falevél!
Félve didereg, tétovázik a pocok,
menedéke egy mancstól beomlott,
s míg a megoldáson töpreng,
a róka virgonc szemekkel
bambának tűnő áldozatára les.
A rágcsáló megérezte a veszélyt,
lábaiba menekítette az eszét.
Őzbak kereng a fák között,
vaddisznó csörtetése zavarja,
tisztásra ér hirtelen a nap alkonya.
Éled az éjszaka, előrajzanak hősei,
büszkén folytatják életük az elejtett emlékein.
De hirtelen csend lesz, majd hatalmas dörrenés
és a bátrak gyáván futnak a négy égtáj felé.
A szürkületet megtöri egy villámnyaláb,
még az is látszik, mi örök sötétbe vágy.
Araszoló fénypászma csendesíti a hangot,
eső permetezi az életért kiáltót.
A kókadozó természet lélegzethez jut,
kiszáradt vízágy, magányos fűszál,
félőn remélőn várja a folytatást.
Nyújtózik a zöld, lefetyel a föld, repedései szűnnek,
hatalmasat sóhajt a friss légbe az erdész,
szívja magát az éltető nedűvel minden élőlény.
A lagymatagon leső bagolyszempár élénkké válik,
kicsiny szamóca társaival óriásira duzzad,
csalogató illata jó hír a szimatoló mackónak,
pofás bundáján nektár csurran.
A fülledt barlang friss szellőért fujtat,
lakói vágyakozva kikukkantanak,
viháncolással köszöntik az életet adó zivatart,
lemossa magáról a port a szikla.
Fürdik az ér, hömpölyögve patakká dagad,
csendesül az ég, szikráznak az esőcseppek,
megújul a kicsiny bogár unalmas élete.
-Tüske-
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
