Vártalak kitartóan. Megérkeztél. Nehéz volt az út ideáig. Idegenként ténferegtem térben és időben. A külvilág értetlen, elutasító volt: “állj össze valakivel, majd segít!" hallottam sokszor. A várakozás hosszú hónapjai megedzettek. Vártam.

Várandósan maradtam magamra. Távol hazánktól kapta meg a régóta áhított állást a kedvesem. Annyira szerettem, hogy elengedtem, nem akartam meggátolni a döntésben a még bizonytalan hírrel - gyermekünk lesz és mire biztos lett, már nem mertem értesíteni. Meglazítottam a kapcsolatunkat a távolságra hivatkozva, levélváltásainkat ritkítottam. Érzelmek, sivár mindenség következett, de most kicsim melegíted meggyötört szívem, csoda vagy nekem.

Együtt egymásért legyen mottónk a jövőnk ismeretlen útján.

Halad az idő, kezdted felismerni a környezeted, a hangokat, embereket. Megtanultál az ingerekre reagálni, mosolyod beragyogja életem. Felfedeztük a világ csodáit, illatokat, színeket mindent, ami jó és szép piciny életedben.

Óvoda- kiengedtelek a nagyvilágba - megismerkedtél sok pajtással. A napok múlásával egyre vidámabban mesélted a veled történteket, de egy alkalommal új kérdést tettél fel. Mindenkinek van apukája, nekem miért nincs?! Igyekeztem törékeny lelked óvni a csalódástól. Neked is van apukád, de nagyon messze él. És jöttek a kérdések, amikre féltem felelni, a miértek?

Volt-e jogom egyedül maradni?!

Iskola, melynek kapuját félre lépted át, megrettentél a tömegtől, ám hetek múlva már büszkén szaladtál reggelente tanulni.