Bement a terembe és leült a színpadon lévő székre. Várt. A közönség kezdett elcsendesedni. Nézték és még pisszenni sem mertek, nehogy megzavarják az összpontosításban. Bólintott, így köszönve meg a figyelmet.
Miközben előrenyúlt a két kezével az arcán felsejlett egy piciny mosoly. A lába közé vonta és felsóhajtott. Egyik kezét leengedte, míg a másikkal átkarolta. Ujjai remegve értek hozzá. Szinte emberi fülnek nem érzékelhető hang hallatszott. Sóhajok szakadtak fel a mellkasokból.
Felnézett, ajka megrándult, majdnem megdermesztette őket a szemével.
Pszt! hallatszott minden felől. Tapinthatóvá vált a csend.
Behunyta a szemét és az ujjai lecsaptak. Éles pattanó hang hallatszott. Elszakadt egy húr! – hördültek fel.
A láthatatlan kötelék meglazult a hangszer és a művész között.
Feje a mellkasára hullott, válla leereszkedett. A fájdalommal birkózott. Hirtelen megmerevedett és felállt. Hatalmas alakjával fölé tornyosult. Meghajolt előtte, féltőn magához szorította, majd hangtalan, lassú keringőre vitte. Átszellemült a forgásban. Érezhető volt, hogy megbocsátást nyert. Eggyé váltak.
Megint leült és újra a lábai közé vonta. A keze szánkázott a gerincén és az ujjai pehelykönnyedséggel simogatták.
Csodálatos hangok bújtak elő. Hajlongnak ültükben, a dallam magával ragadta mind.
Csilingelő nevetés, majd mormogás, gurgulázó apró sikolyok, ráncsimító libbenő sóhaj, pengeéles kacaj, torokszorító, félelmet keltő sikítás harsant.
Turbékoló galambokat hallottak, patakmederben zubogó folyamból felcsapó vízcseppeket éreztek bőrükön, süvöltő szél sepert végig a hajukon és az ég zengését várva válluk közé húzták fejüket félve a villámlástól.
Ajkukon olvadt el a hűs hó, hunyorogtak az égető napsütésben, kitágult pupillákkal próbáltak az áthatolhatatlannak tűnő, rájuk boruló a sötétségben látni.
Puha, cicamancsokat véltek térdükön megpihenni, tollpihe csiklandozta arcukat, a nyelvükön elterülő méz ízt élvezve szájukat kinyitották kérve még.
Jég reccsenése, csikorgó hideg törte meg a lágy melódiát és „farkasordító” hideg fagyasztotta meg a csendet, majd mintha mi sem történt volna kolibrit lebegését látták, zizzenő szárnyai keltette légáramlat érintette őket.
Tenyerükbe kéz simult, vállukra angyalt díszítő selyemhaj hullott, melyből orrukba kúszott egy sosem érzett illat. Egyszerre dobbant a szívük, ölelték volna magukhoz reszketve a megérinthetetlent, hogy lehet mindez csak álom és fel ne ébredjenek.
Olyan erő jelenlétének voltak a tanúi, ami az elmének felfoghatatlan, gúzsba kötötte őket és játszadozott az érzékeikkel.
Illat szárnyal a hangokon, az orgona és a viola keveredik a légben, felhők úsznak a teremben és a zene átölelte a közönséget. Ringatóztak, benne voltak a hangjegyekben.
Varázslat! – néztek össze. Érezték a hárfa és a pengető szerelmét!
A zeneszerszám feléledt az ujjak között, a művész pedig mintha hozzá sem érne, csupán hallgatja, ami belőle fakad.
Az élete pereg előtte és ő boldogan nézi vissza.
-Tüske- |
AJÁNLOM AZ OLDALT
