Azok az apró kis ráncok a szemed sarkában
az ajkad két oldalán, a homlokod redői
kezdettől mindvégig simítom ujjammal.
Adtál életet, neveltél gyermeket
osztogattad boldogságos sugarad
vakító világosságot hoztál az árnyékba.
Elestem, felsegítettél, majd újból és újból
míg elérkeztem abba a korba, hogy csak néztél
szorongtál a következő térdre esésért.
Felemelkedtem - sóhajod felhőt fújt arrébb
mosolyodtól a napfény is hunyorog
áldott lélek, sose nyugodj, reszkess értem
mert míg ezt teszed, tudom élsz, létezel.
Gondolataim a nap különböző szakában látogatnak
épp merre jársz, mit teszel, miben mesterkedsz
háborog a lelkem, mert megint nem pihensz.
Az örökmozgót sokadik előző életedben rólad mintázták
fáradhatatlan jössz és mész, családod hadiútján
barikádot emelsz, s döntesz, pajzsként védelmezel.
Szép kerek a világ, s negyedekre oszlik
a háromnegyedét megélted és a fennmaradó negyedet
kérlek töltsd el velem, talán addigra felnőtt leszek.
Mondd meddig leszel, lesz-e elég erőd és időd
mit elterveztél véghezvinned?
Adok magamból egészséget és éveket
de bármennyit nyújtok, sosem lesz elég úgy érzem.
Köszönlek
AJÁNLOM AZ OLDALT
