Még meg se születtél, de már tudtad védekezned kell.

Tűz lettél, szépségesen égető,

hiába vagy csodálható, ha nem vagy szerethető,

épp emiatt bántanak, tépnek egész életedben.

Legyél rózsa, úgy védekezni tudsz keményen,

bár a szúrást te is érzed, mert időnként észre se vesznek,

ha mégis türelmetlen elhessentenek,

töviseid nevetve tördelik a kemény kezek.

Mindig rád feledkeznek és élvezve illatod felhasítják bőröd,

és hiába fáj, ettől még szirmaid tépdesik, préselik,

hiszen azért vagy, hogy érzékeik kielégítsd!

Van, ki csak erre születhet, be kell érned ezzel,

Bánt a vanság, hogy nem kellesz egészben senkinek -

akarod az elmúlást, de gyáván tovább virítasz,

emiatt egyre szebbé válsz, még több virágot bontasz

és töviseid is szaporodnak.

S míg tépelődve várod sorsod jobbulását -

ez idő alatt elmúlsz, elfogysz.

Megfordulnál, de ráléptél az útra,

könyörögsz engedjenek vissza,

már késő, elmúlsz, nem keres senki soha.

Lesz helyetted más, érzékelhetőbb, mi kevésbé szúrós.

Tán estike? – de ő csak éjjel él,

vagy elgondolkodhatnál azon, hogy újjászületve

lehetnél akár szende ibolya?!

és csak állsz tétlen, jéggé váltál, fagyott a bensőd,

illatod elenyészik, a külsőd szemnek dermesztő,

elriasztja a bátor melegedőt.

Se tűz, se jég – hogy is van ez, egyik se kell?!