Felépíted, majd valaki ráfúj és ezzel vége!
Homokvihar takar, látásforgácsoló. Szétesel, mint lövedéktől a bástya,
hasadt fakéregnek látod magad egy vége sincs lápban.
A romhalmaz alól lassan kikecmeregsz, lesepred porfájdalmad,
hajad sisak alá gyűröd, vitézként lelkedre páncélt ötvözöl.
Emléktéglák gyűjtögetése közben körmeid törnek,
elered az eső és sártengerben tapogatózol a szilánkos törmelékben
apró kavicsokra lelsz, köztük egy némán szikrát hány, égeti kezed.
Hitted kastélyt építettél, erőderősségűt, de egy lélegzetnyi fuvallat elsöpörte
és megtört szárnnyal zuhantál a mélybe.
Vakon kotrod a talajt, keresed a csillámló köveket,
egy van csupán,
az emlékek gyémántköve.
Éjszakába hajló napvilág, homályba tűnik az út -
gyertyafény lobogna, bátortalan lángja alig pislákol.