Nézte a nőt. Már hosszú évek óta ezt teszi. Múltak a napok, a hónapok és egyre inkább a látvány rabja lett. Akár behunyt szemmel is fel tudná idézni arcának rezdülését, ruhájának minden fodrát, varrását, hajtását. A fényt, amint rávetül az árnyalatnál alig sötétebb hullámokra, szinte szikrázik a hajkoronája. Újból fájdalmasan ismeri fel, hogy karnyújtásnyira vannak egymástól, mégis elérhetetlen távolságban.
Észreveszi, hogy szemük találkozik. Meghajtja magát, kalapját megemeli és köszön.
- Szépsége vakít. Olyan régóta nézem, hogy ismerem a leghalványabb színváltozását, az árnyékát is. Ha tudná, mennyire vágyom arra, hogy a kezét a kezembe foghassam és a mozdulatát együtt lépjük tovább!
A nő pirulva, főhajtással fogadja a bókot.
- Uram, kedves számomra minden szava. Titkon reménykedtem, hátha megszólít egyszer és magának adhatom az első táncom, De figyelje csak, látja ott lent, azt a hölgyet?!
- Igen. Mióta élek, azóta ismerem.
- Én is. Érdekes, hogy mindig csak erről az oldalról látom. Maga is?!
- Igen.
- Nézze! - és ez a kiáltás belecsapott a férfi lelkébe.
- Mi történt?
- Hát nem látja?! Itt van az „öltönyös” és megint kevesebben leszünk. Tudom, ahogy megjelenik az a hölgy ott lenn boldogabb lesz, de mi egyre szomorúbbak.
- Látja? Elvitte, pedig régebb óta van itt, mint mi!
- Igen, igaza van.
- Elfáradtam, sötét is van. Búcsúzom. Legyen csendes az éjjel nekünk és a többieknek is. Félek a legrosszabb történik velünk, elkerülünk egymás mellől örökre.
Villanyfény gyullad.
- Most engem - kiált fel. Segítsen!!! És sírva nyújtja a kezét a férfi felé, aki még látja, amint a hölgy elkapja.
Ha megkezdett mozdulatuk folytatódna senki se csodálhatná kibontakozó szerelmüket, amit egy gobleinművész örökített meg kegyetlenül két vásznon. Így az idő végezetéig is hiába sóvárogják, hogy kezük összeérjen.
A művész most éppen őt rendezi, hogy másnap a gyűjtőnek megmutassa ezt a káprázatos művét is. Csodálkozva látja, ahogy a színek fakulni kezdenek a táncoló alakon, majd elfehéredik a vászon. Felnéz a falra, ahol ugyanez történik a kalapját emelő férfit ábrázoló hímzésen.
- Nem, ezt nem tehetem meg! – ezzel fogja és felakasztja a képet, de most már szorosan a másik mellé. Arcára fény vetül, ahogy az apró öltések egymás után visszanyerik színüket és még tündöklőbben ragyognak, mint az első öltéskor.
-Tüske-
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
