Az emlékeinkből kilépni
- Figyelj! – kéri a hang. A fiú ránéz és bólint.
- Miattam történt, hibás vagyok!
Emlékezik. Szép volt, vagy csak az emlékeiben? Nyitott szemmel látja, ahogy akkor közeledett felé. Mintha sírt volna. Hogy is nézett ki?!
Megint elréved a tekintete.
A hang pedig újra szól.
- Figyelj rám!
Tekintete újult erővel fordul kifele. – Figyelek.
A teremben sokan vannak. Hangok, apró kis pisszenések, nyögések, székcsikorgás, halk zeneszó. Némelyikük társalog, mások játszanak, vagy merednek maguk elé csendesen. Időnként egyiküket megkergeti egy belső késztetés, hogy felhívja magára a figyelmet. Akaratlan történik. A többiek odafordulnak és többnyire némán nézik, ahogy csitítgatják, vagy épp kivezetik közülük. Felnőttek és gyerekek összezárt társadalma. Bármennyire is maguknak valók összetartanak. Néha közbelépnek, ha bántja őket a szó, a mozdulat és védelmükbe veszik társukat, a személyzet részéről hiába is a segítségnyújtás a cél. Ők mások, másként látnak, máshogy éreznek. Kívülállók. A társadalom számkivetettjei. Valamikor kint éltek, de valami megtört bennünk és most már nem vegyülnek. A benti élet a világuk, a menekvés a rossztól. Jól érzik magukat és igen ritkán fordul elő, hogy ki akarnának jutni újra. A körkörös védelem az övék. A falak, amiket maguk és az élet vont köréjük. Hozzájuk nehéz bejutni, még nehezebb az újnak elfogadtatni magát. Átmenetileg megjelennek hosszabb, rövidebb időre idegenek, akik szintúgy mint ők védelemre szorulnak. Megérzik a másságukat, mert nem közelítenek kitartóan. Valahol tudják nem tart hosszú ideig az itt tartózkodásuk.
Szék, asztal, fekhely és fák. Apró, kicsiny fák. Nevelgeti, mióta itt él. Ikebana – hallotta ez a nevük.
- Fáj nekik, ha igazítom az apró ágakat?
- Ez a nevelés. A fák is járnak iskolába.
- A nevelés nem fájhat! Fájdalmat okoztam, hibás vagyok!
Még sosem tette fel a kérdést: miért?! Miért ment el és hova? Kereste és távolodott, eltévedt.
Azt mondta a hang, hogy nagyon sokáig volt egyedül.
Két évig. Egy lepusztult, régen elhagyott tanyán találtak rá.
Simogatja a leveleket és beszél hozzájuk.
- Nem hagylak itt benneteket! – ígéri.
- Ma vagy 10 éves – közli a hang.
- Mi az idő? Nekem nincs idő. Most van! Visszajön – közli és a fák felé fordul. Észreveszi, hogy az egyik levélke sárgul.
- Miattam történt, hibás vagyok! Ne halj meg – kiáltja és felzokog.
- Ne sírj – vigasztalja a hang, elérkezik a gyógyító felejtés, kilépsz az emlékeidből és a falak leomlanak.
-Tüske- | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
