Felhőmén
Nincs visszaút, lassan megáll a kerék
csendesedőben az érzék, tompul a fény
szürkébe hajlik a derengés
felvillan egy-két emlék, száguldanak az évek,
egy futam, orkántaps, megfakult csikóarc
égi terelőhelyen haldokló mén roskad.
Fű nőtte sírdombját csikós könny öntöz,
min árva százszorszép ingatja fejét.
Felhőszakadás, égzengés, villámlás
bocsátja útjára vándorát
hám, ostorszíj, istráng
agóniacsatakos üres lóállás.
Szomszédból fájdalmas nyerítés,
patadobbanással búcsúzó versenytárs.
Egyszer talán őt is így éri vég
törött bordák, tüdőbe csúszott csontszilánk
vért fújtató lélegzet, felakadó szemek.
Utolsó futamán vesz részt
pisztolydörrenés,
nyíló ajtón keresztül startol
örökös győztesként a cél felé. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
