Megkérdezte tőlem egy festőművész, mit jelent nekem a fotómasinázás.

Megyek és nem hallom a fejemben motoszkáló gondkerekek csikorgását. Néha nem is látom meg, ami lőtávolban van. Zongorahúron játszik, vagy épp elpattan egy kósza ötletem a hogyan továbbról. Kút, de sötét és mély! Ülnék a padkán, s dőlnék át, de visszarettenek, mert mi könnyűnek tűnik, ahhoz bizony nagy bátorság kell. A gyávák életét élem. Kezemben a fotómasina. Sosem tudom moccanatlan tartani - kell a támasz. Valami hajt, szinte futtat, bár léptem lassú.

Felhők, csak pompázzanak, váljanak külön, majd' egymást takarják, hogy a színek különbözősége látható legyen - nekem.

Fák, az átölelhetetlen törzsükkel, vagy épp a védelemre szoruló karcsúságukkal, amint igyekeznek égig érni.

Lámpák, az éj sötétségét kettébontva, hogy a szürkeség sose tudjon megélni.

Víz! Az erős, apró cseppekből megalkotott életvíz. Ablak, melyen keresztül hatol a fény, tükrözve magam, ki bárki, bármi lehetek benne, akár egy fa, egy felhő, egy lámpa - csak egy a fontos, hogy a cseppek sose szűnjenek meg.

Valamit nem vettem észre és fordulok, mi lehet az. Már mindegy, egy pillanatnyi érzés volt, talán nem is láttam "oda", gondolatkivetítés lehetett. Fény-árnyék, élesen rajzolódjon. Még kezdő vagyok, kell lássam a határvonalat, de egyszer talán észlelem az igazi átmenetet. Én, akinek a fekete és fehér volt csak és nagyon soká fogadtam el a vörös árnyalatát, kezdem észrevenni a többi színt és barátkozni velük. Miért kell megbolygatniuk a már ismert hármat? Az a rémes sárga, mennyi vesződséggel jár. Mire rájövök, kár volt az időt vesztegetnem rá, a nap lemenőben és csodás narancsvörös lett. Érthetetlen és csodálatos, hogy a csúfból miként alakul a ragyogás. Zöld és barna, a jó barátok. Tán sosem voltak számomra idegenek, de csak mióta lencsén át nézek, vettem észre őket. Hogy tudnak csillogni a napnak és feketélleni este! Mint a korom, amibe belevésték körvonalukat, rajzanak a szemem elé az ágak, a levelek. Mennyire utálom a kéket, a fagyos leheletét. Fáj a szemem a jégtől, de egyszer csak észrevettem, az összes szín benne van! Lépek, megállok, fejem szinte pörög a nyakamon, hogy befogadjak mindent! Keresem, amit meg kell látnom, szinte muszájnézésben' vagyok, mert nem igaz, hogy nincs szépség, megörökítendő!