Megjelentél, majd eltűntél a porondról,
már nem is voltál, nem értettem az okát.
Írtam, üzentem, kerestelek, semmi jel
és most üresség tátong a helyeden.
Elmentél, s vitted mi gondoltad csak a Tiéd
– a lelkem darabját.
A látványt elraboltad, így hogy létezzem?
Szemem itta a színek csodálatos hangulatát.
Fájón mély a seb, vádollak Ismeretlen!
mert nem tudtalak felfedezni se,
gyáván palástot adtam Rád, hogy védjen ellened.
Az utolsó szavaid próbálom felidézni,
de úgy tűnik az is távozott Veled,
mintha sohase lettél volna és mégis
szüntelen.
Folytatnám a panaszt, de felesleges
úgy se hallod meg, ott fenn egyedül élsz
és kapaszkodsz a szivárványba
– miről azt hittem csak az enyém!
Viharként sodródsz a távolba,
ahonnan a visszatérésed káprázat volna.
Maradj ott! félek elvakítana újból a megismerés vágya
és a döbbenet, hogy megint elillansz
csontig hatóan bántana.
Keveri az esőpermet a zöldet,
vérszínnel mázolja a fehéret,
és a gyász színe már nem a fekete,
de a sárga se bántóan ismeretlen, hiszen
a barnával elegyedve a természet fenegyereke!
A rózsás lila elmélyülten hallgatja a kéket,
kettejük nászából kikelt apró festékcseppek
másznak a vászonra és virítanak nevetve
a nézelődő csodálkozó tekintetébe.
És ezeket vitted magaddal mind!
Csaltál, hazudtál – hogy nekem adod a szépet
egyedül már csak a sivár szürkületbe hajló mézszínű
opál csillog bujdokolva, szerényen.
És még ezért is visszatérnél, hát nem ismersz kegyelmet?!
Mi ez a gyűlölet részedről?
Megsemmisítesz!
Most már én is kellek, a bennem rejlő ugrásra kész paletta?!
Pokolra Veled Te hazug szivacs!
-Tüske-
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
