Talpfa zenéjére szaggatottan ver a szív
zakatoló vonatkerekek sikoltják a sínkínt
a táj száguld, a bennülő mégis állni látja
olvadó hócsatába mélyed a fáradt napsugár.
Csitt-csatt, mozdony sóhaj, pöfögve húzza, vonja
csikorogva fékez, előtte leszakadt hídtorlasz
szétszabdalt múlt hullt szakadékba.
Utolsó kocsija leakasztja magát
sebesen visszagördül, lassan megáll,
árván marad a pályán.
Álmában mellékvágányra gördítik,
hajnalpírra gaz növi be ablakszemig
kerekei közül csalánnal ölelkező pipacs kandikál
eléri a vég, korhad a váz, eszi a penész,
a rozsda már bekebelezte vasát
álruhája az égigérő repkénynyaláb.
De a múlt még mindig a jelenben él
a mozdony lelke meglátja az esti fényt,
lerázza a dermedtséget,
szabadul a feledés koloncából,
rozsda ette teste, mi madárfészek volt,
nyúlnak, denevérnek menedéket adott,
újra száguldani fog!

-Tüske-