Hatalmas vargabetűt csináltam. Ott jártam, ahol az emberek éltek, de nem találtam a helyem, így visszatértem. Nincs jövőjük.
Mire felkel a Nap és a Holddal újra egyesül, addigra a mocsárban élők hangja a halk suttogásból erőteljes zengéssé lesz.
Az ösztönök birodalmában élek.
Ülök a zsombékon és szárnyam melengetem a lidérc tüzében.
Ebben dombocskában van eltemetve a terv, a kilátás, a jövőkép, az emberek számára fontosak. Hagyták, hogy elhozzam. Nem tudtak mit kezdeni velük. Itt már jó helyen van, senki rájuk nem talál.
Épp egy csillagot figyelek, amint a magasból aláhull. Kívánalmaim nincsenek. Várok. Várom azt a csodálatos percet, amikor a többi csillag is lejön és szétnéz.
Hátam meggörbült a rárakott terhektől és kezdek átváltozni, beleolvadni a faunába. Lábaim lassanként belefolynak a földbe, elválik a testemtől, ami apránként áttetszővé válik, majd a felfehérlik, gyémántezüstös, halovány narancsból, bronzvörös, végül barna árnyalatot kap. Már nem látszom, észrevehetetlen vagyok.
Csillagokkal temetkezem.

-Tüske-